Dr. Szöszi kalandjai

…meg lelegzem – meg arrol, hogy szar az androidos WordPress app kodolasa..

Bizony, 6 napja múltam 35 éves. Ez mondjuk még messze van mások 40-jétől, de azért valahol egy picit ijesztő. Elgondolkodik az ember: jól csinálom az életemet? Megadom a családomnak mindazt, amire szükségük van? Mennyi időm lehet még hátra, amit hasznosan tölthetek?

Ismert ugye a mondás: a cipész cipője a leglyukasabb… Nos, hasonló a helyzet az általam ismert IT-ban dolgozó szakembereknél is, beleértve magamat. Néhány héttel ezelőtt azonban megelégeltem a rendetlenséget és a rendelkezésre-nem-állást, és úgy döntöttem, hogy egy kis infrastruktúraváltásba kezdek.

OS-váltásról természetesen szó sem lehetett, maradunk továbbra is a bevált Linuxnál (szép is lenne más…), a stratégia a következő:

• asztali gépek megszüntetve – hangosak, sokat fogyasztanak, gyerekmágnesként viselkednek
• laptop mindenkinek – mármint elérhetőségre, nem darabra. Ha valamire szükség van, akkor rendelkezésre állnak a gépek, amely alacsony fogyasztással bírnak, csendesek, ja és hordozhatóak
• kiváló minőségű hálózat – ez WiFi-re és vezetékesre is értendő, szerencsére minden szobába kihűzattam a CAT5 kábelt, falialjzattal, ahogy kell
• hálózati szolgáltatás – fájl- és nyomtatómegosztás, igény esetén backup.

Gyuri barátomat átráncigáltam, amíg ő a hálózatot szerelgette, addig én átalakítottam a desktop gépet szerverré: Fedora 12 64 bit, Samba, munin, ahogy kell, na. Eredmény: egy megelégedett családi userbase, eddig közel 5 napos uptime

3-4 évvel ezelőtt egy kedves ismerősöm felhívott, hogy a laptopja nem tölt. Fogtam hát és elvittem a HP központi márkaszervizbe (igen, Prielle Kornélia utca) bevizsgálásra. Kb. 2 napos parkolás után a szerviz hívott: sajnos az alaplap töltőáramköre romlott el, javítani nem lehet, kb. 250000.- Ft lenne a teljes csere. Ekkoriban ennek az összegnek feléből kényelmesen lehetett egy vadonatúj Lenovo notit vásárolni, barátom így is tett, a régit meg gondjaimra bízta. Gondoltam, elteszem, hátha jó lesz egyszer valamire.

A történetet pár hete elmeséltem egy másik ismerősömnek, aki azonnal ajánlott egy kisebb szervizt, mondván, ingyenes a bevizsgálás, egy próbát megér, hátha mégiscsak javítható nem szakszervizes módszerekkel. El is vittem a gépet, az eredmény azonban a várakozásaimat messze felülmúlta: az alaplapnak az égvilágon semmi baja sincs, mindössze a külső tápegység ment tönkre, amit helyben 11k HUF-ért sikerült is pótolni. A notebook azonnal bekapcsolt és azóta is üzemképes. Namost vagy valamilyen földöntúli csoda történt, vagy a fent említett “szakszerviz” minden képesítését azonnal vissza kellene vonni…

Kb. fél éve, egy teljesen szürreális helyzet közepén jutott eszembe, hogy “te jó ég, hát nekem nincs is biztonsági mentésem!”. Le is izzadtam keményen, hiszen az elmúlt évek családi fotói, videói, dokumentációk tízgigabájtjai vannak többféle gépen tárolva. Az otthoni desktop gépben van ugyan RAID-1, de az mit sem ér egy tűzvész vagy lopás esetén. Ugyanez a helyzet a külső diszkekkel is, jónak tűnnek, de hosszútávon érdemes offsite backupot csinálni. A dolog azért is volt ciki, mert természetesen mindig, mindenhol hangoztatom a mentés fontosságát, egyedül otthon nincs semmi :]

A Dropboxot szeretem és aktívan használom többféle platformon is, egyetlen bajom vele a kliens alkalmazás, meg az, hogy nem igazán tudom, ki áll mögötte, mekkora cég. Hosszas olvasgatás után eljutottam az Amazon S3 (Simple Storage Service) szolgáltatásához, ami szimpatikusnak és rugalmasnak tűnik, cserében meglehetősen bonyolult a számlázása.

Kis kalkuláció után oda jutottam, hogy nagyjából 50 GB adattal számolva havi 8 dolláromba fog kerülni a tárolás, így belevégtam. A regisztráció és a rendelés után pillanatok alatt összeraktam magamnak a környezetet. Egyelőre a deja-dup nevű remek kis alkalmazást használom, pofonegyszerű, felhasználóbarát, grafikus. Ha valakit érdekel, szóljon, megírom a részleteket.

Na, hát ez is megvolt. Durva hólyagok vannak az alfelemen, annyit utaztam vonaton, buszon, autóval, repülővel, de legalább élve visszatértem.

Az út kezdődött ugye egy laza luxemburgi tanfolyammal, majd kicsúcsosodott a Red Hat Summit 2010-zel Bostonban. Boston egy nagyon aranyos, normális kisváros. Megdöbbentő módon minden bezár este 7-kor, csak a kocsmák tartanak nyitva, azok viszont sokan vannak – látszik, hogy sok egyetem és főiskola van arrafelé A konferencia maga szintén jó volt, adózhattam a Red Hat iránti fanatizmusomnak, de tényleg érdekes volt élőben beszélgetni azokkal a fejlesztőkkel, mérnökökkel, vezetőkkel, akiket jópár éve levelezésben már megismertem.

Aztán a két osztrák kollégával kocsit béreltünk és elgurultunk New Yorkba. Igaz, közben tettünk egy kis kitérőt, mert kiderült, hogy pont félúton van Springfield, ahol az egyik Six Flags vidámpark van, itt található többek között az egymás után ötször a világ legjobb hullámvasútjának kikiáltott Bizarro. Képzelhetitek azt a csalódást, amikor ott álltam a kocsi előtt, beszállásra várva, és pont akkor adódott műszaki probléma, emiatt aznapra be is zárták azt a hullámvasutat… Mindegy, pótoltuk mással.

Aztán elértünk New Yorkba. Igaz, majdnem infarktust kaptunk, ui. kedves kolléga figyelmetlenségből a manhattani 116. utcában foglalt szállást, ami a spanyol Harlem kellős közepén van Látszik, hogy sokminden változott az évek során, pl. nem akartak lelőni minket a nyúlt utcán, de new yorki kedves ismerősöm finoman jelezte, hogy nappal óvatosan közlekedjünk, éjjel meg sehogyse

Eljutottunk egy csomó helyre, nagyon érdekes volt 4 napig a város, de valahogy nem vágyom vissza egyáltalán, azt meg főképp kizártnak tartom, hogy én ott tudjak élni. Lehet, hogy már öregszem?

A luxemburgi kiruccanás után sikerült kettő teljes napot a családommal lennem, majd jöttem vissza Bécsbe. Igazából most aludnom kellene, hiszen hajnali 4:30-kor indulok tovább Bostonba, dehát ilyenkor az ember fel van pörögve rendesen. Vigasztalásképpen egy üveg kiváló sört ölelgetek, amely nagy meglepetésemre a hűtő polcán volt elhelyezve – ezek szerint vannak még csodák

17 év után ismét sikerült ellátogatnom a Benelux államok néhány tagjába. 1993-ban már jártam errefelé egy többhetes családi kirándulás keretén belül, Luxemburgban konkrétan 13 órát töltöttem, így most kifejezetten örültem annak, hogy majdnem egy hétig járkálhatok fel és alá.

Maga az idevezető út teljesen eseménytelenül, mondhatni szokásosan telt: a bécsi reptérről a Luxair meglehetősen picike gépén idejutni, business class, egyebek. Kis taxizás és vonatozás, majd a kiemelkedően barátságos, vidéki szálloda következett. Ami említésre méltó, az a barátságos fogadtatás, akárhová mentem vagy bármit megpróbáltam elintézni, azonnal segítőkész emberekbe botlottam.

Luxemburg egyik legszebb ékessége a helyiek nyelve, bizony, van olyan, hogy luxemburgi. Nagyon durva, valahol a német és a holland keverékének tűnik, érdemes belehallgatni:

Az utazás oka egyébként egy kiváló Configuring Security on the Solaris 10 OS című tanfolyam volt, amit egy 150 cm magas ír figura tartott. Az alapvető biztonsági beállításokon kívül rengeteg finomságot is mutatott, valamint közel 300 “miért utálják az írek az angolokat és viszont” című történetet is meghallgattunk, bónuszként pedig a saját személyes paranoiáit (pl. hetente vált internetszolgáltatót) is megosztotta velünk. Egyszóval mókás fickó, mint utóbb kiderült, ő írta a híres piros borítós Unix könyvet is

Az ország egyébként szép és borzalmasan multikulturális. A luxemburgiak kisgyerekként megtanulnak luxemburgiul, németül és franciául, sokan az angolt is összeszedig mellé. A szomszédban vannak a németek, franciák és belgák (akik ugye valójában flamandok és franciák), de olyannyira, hogy szinte mindenhol látni őket. Az egyik ebédnél pl. sikerült négyünknek hatféle nyelven beszélnünk, nem kicsit zúgott a fejem utána…

Erős három hét áll most előttem: egy későbbre tervezett tanfolyamot sikeresen előbbre hoztak, úgyhogy tegnap kaptam a hírt, hogy most vasárnap indulok, akár tetszik, akár nem. A nehézséget mindössze az okozza, hogy hazatértem után lesz 2 napom felkészülni a következő kéthetes útra, úgyhogy most szépen összecsomagolok és 21 nap alatt megteszek közel 17000 kilométert

Gyerekkoromban rengeteget bicajoztam. A nagyszüleimnek volt egy hétvégi háza Budán, ahová június elején kiköltöztünk és egészen szeptember elejéig ott laktunk. Nem emlékszem az első biciklis élményemre, de arra igen, hogy az első komolyabb bicajomat még a József körúti Csepel márkaboltban vettük meg. Egy BMX-szerű valami volt, aminek hosszított, majdnem chopperes ülése volt. Megállás nélkül tekertem vele, amíg szét nem esett, aztán jött a BMX meg a versenybicaj, mountain bike akkor még nem is nagyon létezett.

Hirtelen eltelt jó 8-10 év (lehettem vagy 19-20), amikor lett egy igazi, tisztességes MTB-m, egy Mongoose Rockadile. Akkor még a Belvárosban laktunk a szüleimmel, a barátnőm (aki ma a csodálatos feleségem) viszont Rákoskerten, ami alsó hangon is vagy 12 km. Én pedig hosszú hónapokon át minden áldott nap megtettem ezt a távolságot, mígnem egyszer szegény kerékpárnak lába kélt. Ekkor annyira elkeseredtem, hogy le is szoktam a bringázásról – szépen fel is ugrott rám 20 kg

A következő, egyben jelenlegi barátom már csak a márkahűség miatt is szintén egy Mongoose lett, egy Rockadile ALD személyében. Rá vigyázok, mint a szemem fényére (már ha vigyázásnak lehet mondani, hogy 12 éves fiam ezen tanul egykerekezni…), lehet benne kb. 800 km, amit 8 év alatt tekertem le vele. Néha bejártam vele dolgozni (Maglód -> Infopark )

Hogy miért írom le ezt? Mert itt, Bécsben is bicajjal járok melózni és nagyon élvezem. Előtörnek a régi élmények, a szabadság érzése (nem vicc, teljesen felszabadít, ahogy az ember gurul ide-oda), ráadásul a közlekedésben részt vevők hozzáállása sem az a, khm, érdekes, mint otthon. Mindezek mellé elég jó kondíciót szereztem, a most hétvégi közel 27 km-es “túrát” is szemrebbenés nélkül végignyomtam. Úgyhogy nyomjátok ti is, baromira megváltoztatja az embert, az biztos.